Még itt érzem az illatod és magam előtt látom, ahogy rám nézel. Most is felidézem azt a hatalmas tüzet a szemedben, ami nekem is erőt ad ahhoz, hogy tovább bírjam nélküled. Rettenetesen hiányzik az, amikor átölelsz és magadhoz szorítasz. Nem a legerősebben, de éppen annyira, hogy elég legyen. Mert benne van az érzelem, benne van az, hogy : ' Igen, hozzád tartozom! ' Az igazat megvallva: Nem is akarok szabadulni ebből a szorításból...
Érinteni akarlak, látni akarlak, ölelni, csókolni szeretnélek. Alig pár órája nem vagy velem, de már is megőrülök.
Mért vagyok én ennyire beléd esve? Mért érzem magam ennyire magányosnak? Talán erre senki sem tudna választ adni. Egyszerűen csak van és kész.
Veled biztonságban érzem magam és ott van bennem az a tudat, hogy: ' Most veled vagyok, semmi baj nem történhet, mert megvédesz. ' Pedig már többször hangoztattad, hogy ez nem így van, nem tudnál megvédeni. Mégis így érzek, mert valami bátorítást sugárzol felém. De ez nem abban nyilvánul meg, hogy vagy-e olyan erős, hogy akár felvedd valakivel a harcot, esetleg vagy-e olyan bátor, hogy egy golyó elé ugorj miattam... Ezt a választ másban kell keresni.
Sajnos nem a szerelem tartja össze a világot, de nekem ezt hiába mondják. Ennek a kamasz lánynak, aki csak jól akarja magát érezni; jól akarja magát érezni az mellett, aki igazán szereti...
Sok dolog szól ellene, hogy mi együtt legyünk. De mégis a legtöbb és legjobb dolog mellette áll. Például fele ennyire nem lennék boldog amilyen most vagyok, hiszen van kit szeretnem, van kihez mennem. Az ember tényleg boldogabb, ha szerelmes, mert akkor azt érzi, hogy: ' Most már van miért/kiért élnem'. És ez olyan jó...
Sok mindent máshogy látok így. A szerelem valóban megszépíti a világot és benne mindenkit, de legfőképpen azt akit szeretünk.
Az ellene szóló dolog csupán annyi, hogy mikor nem vagyok vele akkor teljesen üresnek érzem magam és van, hogy az élettől is elmegy a kedvem. Megőrjít a távolság és az a tudat, hogy most mással van,. Lehet, hogy megtetszik neki valaki más. Nem is azért mert engem már kevésbé szeret, hanem azért, mert nem vagyok ott. Nem vagyok vele és nem is lehetek, mert ő ott van, én meg itt. A távolság nagy úr!
Nem tudhatjuk mikor következik be, hogy egyszer csak vége az egésznek. Simán meggondolhatja magát az egyik fél és úgy dönthet, hogy: ' Sok nekem ez a távolság...és Héj, nekem lenne valaki, aki közelebb van és ugyanúgy tudnám szeretni! ' De most nem rá kell haragudnom, hiszem ezt mindketten megtehetnék előbb, mert még rengeteg lehetőségünk lenne a továbbiakban. Találhatunk mást, akit esetleg jobban szeretnénk, megláthatunk másban olyan dolgokat, amik sokkal jobban tetszenek, mint a párunk tulajdonságai. Ezernyi oka lehet annak, hogy szét mennyünk. De én bízom benne, és egészen addig a napig, amíg jó hozzám, amíg azt nem mondja, hogy elege van,akár belőlem, akár a távolságból, akár bármiből... én addig a napig teljes odaadással fogok érte akár harcolni is, és mellette maradok amíg csak tudok. És miért? Erre egyszerű a válasz: ' Hát azért, mert szeretem. '
